A telhetetlen mackó
(Mese pártvezéreknek, pártkatonáknak, fórumrombolóknak)
(Mikola Klára)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy, kerek erdő. Ebben az erdőben lakott egy fiatal mackó a szüleivel. Ubul — így hívták az ifjoncot — kezdetben vidáman, sok-sok játékkal töltötte napjait. Az erdő összes állata kedvelte, mivel kedves, udvarias bocs volt.
Ahogy nőtt, növögetett, egyszer csak azt vette észre, hogy sokkal erősebb a játszópajtásainál. Már senki sem akart vele pirospacsit játszani, sem pedig szkanderezni, hiszen ez egyre veszélyesebb vállalkozássá vált.
A mackó hamar észrevette, hogy a többiek tartanak tőle. „Erősebb vagyok, mint bárki más. Én vagyok az erdő ura” — gondolta.
Ez még nem is lett volna akkora baj. Nagyobb gondot jelentett, hogy a mi mackó barátunk kezdett egyre többet követelni saját magának. Megtiltotta a többieknek, hogy a málnából egyenek, és a vadméhektől elszedte az összes mézet.
Történt egyszer, hogy a málnabokorra rászállt egy kismadár, és csipegetni kezdett. Ubul dühösen rohant oda.
— Hogy merészelsz enni az én málnámból? — kiáltott rá a kővé dermedt szárnyasjószágra. — Nem tudtad, hogy ez az én málnám?!!!
A mackó egy rántással kitépte a földből a bokrot, szegény madárka alig tudott elmenekülni.
Másnap a mackó arra lett figyelmes, hogy egy őzike ivott a közeli forrásból.
— Hogy mersz inni az én engedélyem nélkül? — mordult fel a mackó. — Takarodj innen!
Mérgében egy nagy földrögöt próbált hozzávágni az őzikéhez, de az ügyesen arrébb szökkent, a föld pedig beleesett a forrásba.
— Ti is, mind takarodjatok az erdőből! Itt minden az enyém! — kiáltott rá az időközben összesereglett állatokra.
Az állatok riadtan ugrottak arrébb. Mivel látták, hogy a mackó nem tréfál, szomorúan útnak indultak új otthont keresni.
Másnap Ubul elégedetten ébredt. "Végre enyém az egész erdő!" — gondolta. Kiment a forráshoz, hogy igyon, de a forrás eldugult a tegnapi földrögtől, csak egy zavaros vizű pocsolya volt a helyén. Továbbment a málnáshoz, de látta, hogy a bokor helyén már csak a kiszáradt maradványa maradt. Úgy gondolta, megvigasztalja magát egy kis mézzel, de szomorúan látta, hogy a méhek elköltöztek, csak az üres odú maradt a helyükön. Ubul leült egy kidőlt fatörzsre, és bánatos orrlógatásba fogott.
— Ubul, Ubul, mit csináltál? — szólalt meg egy mély hang a háta mögött. Édesapja fejcsóválva nézte az üres, megsebzett erdőt.
— Én nem ezt akartam! Én azt hittem...
— Azt hitted, hogy te vagy az erdő ura? Azt hitted, mert erős vagy, minden téged illet? — vágott a szavába az apja. — Valamikor én is azt hittem — folytatta szomorú hangon. — Nekem is a saját káromból kellett okulnom.
— És most mit csináljak?!! — Ubul panaszos hangjára csak a visszhang felelt. Az erdő teljesen kihalt volt, a madarak elmentek a többi állattal együtt.
— Légy szerény, és reménykedj, hogy még kijavíthatod a hibádat! — mondta az apja.
Ettől kezdve Ubul teljesen megváltozott. Mindenek előtt kitisztította a forrást, szerencsére meg is eredt belőle a víz újra, mint azelőtt. Aztán rendberakta a málnabokrokat, kiszabadította őket a többi növény fogságából. Aztán végignézte az odúkat, azokat is kitisztogatta, néhányat még fakéreggel is kibélelt, arra számítva, hogy beköltözik egy madárcsalád vagy egy mókus, hiszen már nagyon unta magát, nagyon hiányoztak a régi barátai.
— Kéhem szépen, foglalt ez az odú? — szólalt meg a feje fölött egy vékony, raccsolós hang.
— Ki vagy te? — szólalt meg Ubul örvendezve.
— Én egy mókus vagyok, aki lakást kehes. A szomszéd ehdőben ugyanis nincs egy áhva szabad odú, amit béhbe vehetnék.
— Ide nyugodtan beköltözhetsz! Gyere nyugodtan, mókus testvér! Hozd magaddal a családodat is!
— Még nincsen ahám, de ha jók lesznek a köhülmények, kehesek magamnak egy hölgyet, akivel megoszthatom szehény hajlékomat — mondta a mókus.
Ubul ettől kezdve vidámabban jött-ment az erdőben. Alig telt el néhány nap, és egy csapat vadméhre lett figyelmes, amint egy odúban ténykedtek. A mancsa már ösztönösen indult volna a reménybeli édesség irányába, de aztán megállt félúton. — Nyughass, Ubul — intette le saját magát —, ne bántsd őket, nekik is szükségük van arra a kis mézre!
Minden nap újabb és újabb örömöt hozott Ubulnak. Lassan visszatértek a madarak, a sünök, az őzikék és az erdő összes állata. Ubul pedig soha többé nem fenyegette meg őket. Az erejét csak akkor használta, ha segíthetett valamelyik kis barátján, az erdő teremtményein.
http://www.macibolt.hu/pag/macko_konyvtar.php
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://denapo.blog.hu/api/trackback/id/tr33403052
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.