Talán már eljött új ember, a Vízöntő kor embere, a személyes énjét a végtelenbe tágító, teljes kozmoszt megragadó embertípus, aki a világot egységében, a Holoszban szemléli, s a fogalmakat újraértelmezve a világ terhességét ismét áldott állapotként éli meg.
| |
| "A szavak inflációjának idején mérhetetlen tömegű szót zúdítanak ránk. A szavak e kábító, harsogó tengerében sodortatjuk magunkat... Történelmünkben süvít a végzet, minden napunk egy-egy kicsikart haladék. S ezt a haladékot kell örökkévalósággá nyújtanunk. Mi nem hazudhatunk magunknak. De azt sem engedhetjük meg hogy nekünk hazudjanak. Szemünket éjjel-nappal az örökkévalóságon kell tartanunk. Ha nem követelünk magunknak örökkévalóságot, elveszítjük a mát is." |
Megfogták egymás kezét. Testük elernyedt, arcuk időtlen, nyájas nyugalomba merült, szemük összekapcsolódott. Bár Utnapistim tekintete üres volt, mégis látta felesége mély tűzben izzó, révült, mozdulatlan szemét. Így ültek mozdulatlanul, egymás kezét fogva, egymás vérkeringését, egymás szívének egyforma dobogását hallgatva. Lélegzetüket elcsendesítették. Ez nem Istár révülete volt, mint hajdan, ifjúságuk idején annyiszor! Megszűnt a tér és az idő, az ajtón nesztelenül belépett Enki.
- Most elragadom hajótokat - suttogta ismeretlen nyelven, szavak nélkül. - Kézen foglak benneteket, s országomba vezetlek. Térdeljetek le.
Mind a ketten letérdeltek. Enki megérintette homlokukat testetlen ujjaival, megáldotta őket.
- Ezelőtt Zi-u-szudra csak ember volt - suttogta -, most ő is, felesége is legyenek hasonlók hozzánk. Lakjék Zi-u-szudra a messzeségben, az időtlenségben, az áradatok torkolatánál!
A hajó ekkor lassan remegni, ringani kezdett. Szur-Szunabu megragadta a kormányrudat, rádőlt. Viharvert arca komoly volt és merev, mint egy bálványé. De áttetszett rajta a falon függő tájoló, mintha a fejében hordta volna. Bozontos szemöldöke fölmeredt, mint a szarv, éles, mozdulatlan szeme a távolba nyilallt. „Indulunk... pompás...” - dünnyögte, mint egy ember alakú másvilági lény.
Elindultak a messzeségbe, hogy letelepedjenek az „áradatok torkolatánál.”
Gilgames anyjával, Nurmával és gyermekeikkel a hajótól távol üldögélt. Kis csoportjuk elkülönült azoktól, akikkel együtt szorongtak, szenvedtek, ettek-ittak, imádkoztak a hajón.
- Ó, Nurma - sóhajtotta Gilgames csüggedten -, hát miért? Mert kétharmad részben isten vagyok?
- Ne bánkódj, ó, Gis - vigasztalta Nurma szelíden. - Hiszen még mocsár borít mindent... Miért uralkodnál? Atyád tudta, miért tiltott el téged egyelőre...
A hajó, amelyben ég és föld között lebegtek, elindult. Utasai azonban, akik itt maradtak a Niszir-hegy körül, még sokáig látták széltépte roncsait, az égre hőkölő roppant bordáit, mint valamely halott őslény korhadó csontvázát. Maguk körül pedig „új eget és új földet” láttak, mert „az első ég és az első föld elmúlt vala, és tenger többé nem vala”. A hajóroncs egyre magasabbra emelkedett a szárazföld fölé tornyosuló hegytetőn. Nem lakott benne senki. Nem volt benne semmi. Deszkáiból, gerendáiból kunyhót tákoltak a férfiak.
Gilgames fölkerekedett anyjával, családjával, s elindult az új folyó torkolata felé.
http://www.kodolanyi.hu/szabadpart/szam5/irodalom/vizozon.htm
http://mek.oszk.hu/html/vgi/vkereses/vborito.phtml?id=1059
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://denapo.blog.hu/api/trackback/id/tr42217379
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.