 |
Háromnegyed egykor, épp abban a pillanatban, mikor a természetrajzi terem katedraasztalán hosszú és sikertelen kísérletek után végre-valahára, nagy nehezen, izgatott várakozás jutalmául a Bunsen-lámpa színtelen lángjában fellobbant egy gyönyörű, smaragdzöld csík, annak jeléül, hogy az a vegyület, melyről a tanár úr be akarta bizonyítani, hogy zöldre festi a lángot, a lángot csakugyan zöldre festette, mondom: pont háromnegyed egykor, épp abban a diadalmas minutumban megpendült a szomszéd ház udvarán egy zongora-verkli, s ezzel minden komolyságnak vége szakadt. Az ablakok tárva-nyitva voltak a meleg márciusi napon, s a friss tavaszi szellő szárnyán berepült a muzsika a tanterembe. Valami vidám magyar nóta volt, ami a verkliből indulónak hangzott, s olyan csinnadrattásan, olyan bécsiesen pengett, hogy az egész osztály mosolyogni szeretett volna, sőt voltak, akik valóban mosolyogtak is rajta. A Bunsen-lámpában vígan lobogott a zöld csík, s ezt valahogyan még csak bámulta az első padból néhány fiú. De a többiek kinéztek az ablakon, amelyen át a szomszédos kis házak teteit lehetett látni, s a távolban, az aranyos déli napon a templomtornyot, melynek óráján a nagymutató vigasztalóan haladt a tizenkettős felé. És ahogy kifigyeltek az ablakon, a muzsikával együtt más, ide nem tartozó hangok is jöttek be a terembe. Tülköltek a lóvasúti kocsisok, valamelyik udvaron dalolt egy cselédlány, de egészen mást, mint amit a zongora-verkli játszott. És izegni-mozogni kezdett az osztály. Némelyek turkálni kezdtek a padban a könyvek közt; a rendesebbek megtörülték a tollaikat; Boka becsukta a kicsiny, piros bőrrel bevont zsebtintatartóját, melynek igen ügyes szerkezete volt, úgyhogy sose folyt ki belőle a tinta, csak akkor, ha zsebre vágta az ember; Csele összeszedte a lapokat, amelyek nála a könyveket helyettesítették, mert Csele gigerli volt, és nem pakolta a hóna alá az egész könyvtárát, mint a többi, hanem csak a szükséges lapokat szokta volt elhozni, ezeket is gondosan elosztva összes külső és belső zsebeiben; Csónakos az utolsó padban akkorát ásított, mint valami unatkozó víziló; Weisz kifordította a zsebét, és kiszórta belőle az összes délelőtti morzsákat, melyek ama kifliből maradtak ott, amelyet Weisz a tíz órától egy óráig terjedő időközben a zsebéből evett ki darabonként; Geréb csoszogni kezdett a pad alatt a lábával, mint aki úgy tesz, mintha föl akarna állani; Barabás pedig minden szemérem nélkül terítette a pad alatt térdére a viaszkosvásznat, nagyság szerint rakván bele a könyveket, s majd egy szíjjal akkorát húzván rajta, hogy a pad is megreccsent, és ő maga belevörösödött - egyszóval mindenki előkészületeket tett a távozásra, s csak egyedül a tanár úr nem vett tudomást arról, hogy öt perc múlva vége lesz mindennek, mert a tanár végighordozta szelíd tekintetét a sok buksi gyerekfej fölött, és így szólt:
- Mi az?
 |
Valószínűleg sokan vannak, akiknek nem kell bemutatni Molnár Ferenc 20. század legelején megjelent regényét: a könyv kötelező iskolai olvasmány nemcsak Magyarországon, hanem (állítólag) Olaszországban és Brazília egyes tartományaiban is. Ifjúsági regényről van szó: főszereplői fiatal fiúk, akik szabadidejükben csapatot alakítanak, és egy budapesti grundon (beépítetlen telken) találkoznak rendszeresen, hogy labdázzanak és katonásdit játsszanak; a regény végén pedig sikeresen megvédik grundjukat ("hazájukat") egy ellenséges fiúcsapattól. A csapatromantika és a nagyvárosi bandázás eme századeleji tablója jól megrajzolt figurákból áll: ilyen például az okos és mindig igazságos hadvezér, Boka; a nagyravágyása miatt előbb árulást elkövető, majd utóbb a becsületét visszaszerző Geréb; az agresszív, de mégis korrekt ellenséges hadvezér, Áts Feri; a magasabb rendű eszmékre kevéssé fogékony, a náluk kisebbeket minduntalan terrorizáló Pásztorok; végezetül pedig a sokat tűrő, társaitól rendszeresen igaztalanul megalázott Nemecsek, akiben a legnagyobb a közösségi érzés, és aki még az életét is képes feláldozni a hazáért. A Pál utcai fiúk egyszerű nyelven képes szólni az egyéni ambíció és a közösségi érzés viszonyáról, a csapatokon belüli pozícióharcokról, a vezető, az áruló és az áldozat szerepeinek nehézségeiről, és lélektanilag hiteles szereplők és bonyodalmak segítségével plasztikussá tenni a szolidaritás, az igazságosság, az együttérzés és a becsület eszméinek fontosságát.
 |
Nekunk barátaink voltak. Mi kimentünk és találkoztunk. Biciklivel vagy gyalog mentünk házaikhoz és kopogtattunk az ajtón. Képzeljétek el! Mi egyedül... nem kérve szüleink beleegyezését! Kint, a kegyetlen világban! Minden felelös felnött kisérete nélkül! Hogyan csináltuk ezt? Mi szaladgáltunk, rohangáltunk, játszottunk, kitaláltunk játékokat labdákkal és tákolt ütökkel, felszedtük a földröl és megettük a leesett gyümölcsöket, habár mondták nekünk hogy mi történhet, de sohasem lettünk rosszul ezért vagy örökre tartó hasfájást vagy a halálos mérgezést sem kaptuk meg!
Az iskolai játékoknál nem mindenki lehetett a csapat tagja. Akik nem lehettek, megtanulták hogy mit tegyenek megfosztott reményükkel... Egy pár tanuló nem volt oly értelmes mint a többi. Ök iskola évet ismételtek... Micsoda szégyen! Nem találták akkor még ki a pótló teszteket és az automatikus továbbléptetést sem.
http://maincc.hufs.ac.kr/~theargus/378/theory_03.htm
http://mek.oszk.hu/00900/00960/
http://www.readme.cc/main.php/hu/books_10000/...
A iii-iv. bekezdés ismeretlen brazil szerző írása, fordította Auslander
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://denapo.blog.hu/api/trackback/id/tr43180074
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.