A szent hagyomány ezerfelé szakadozott, mégis jelenvaló. A világ minden mozzanatát, eszméjét és szánalmasan kallódó részletét percről percre átitatja. Az egyetlen tér és egyetlen idő egy összetört tükör, melynek szerteszóródott cserepei ma már csak nehezen rakhatók össze, ez a gesztus mégsem egészen reménytelen. Egymástól elszakadva, egymással durván szembefordítva, párhuzamosan léteznek ugyan, genezisükben mégis azonosak. Igaz, hasonlatosságuk, az elemi ősegységból való származásuk és működésük azonossága nem mindig és mindenütt felismerhetó. Egyszerre elérhetetlenül távoliak és bennünk tovább élők.
Voltak (és maradványaikban ma is vannak) inka kövek, piramisok, temetővárosok, dolmenek és menhirek, szent és elátkozott helyek, dzsungelek mélyén felharsanó halotti énekek, görög szobrok és összetört vázák, faekék és szőttesek, áldozati edények és észak-amerikai petroglifák, willendorfi Venusok és csontfaragványok, szerzetesbarlangok és tábortűz körül kanyargó táncosok. De nem a helyük és az idejük a fontos. Nem az, hogy inkák, sumérek, észak- vagy dél-amerikaiak, kínaiak, hellének, középafrikaiak, latinok vagy épp magyarok. Hanem az a közös mód, az érintés és álmodás gesztusa, ahogy az ürességet benépesítik, ahogy a maguk elő- és utóidejét magukból létrehívják, ahogy a végtelen tér borzongató magányát lakhatóvá kívánják tenni. És ez a mindenkori gesztusuk - koruktól és helyszínüktől függetlenül - közös és máig ható. Folyamatos és rejtve bennünk munkáló jelenlétük maga a hagyomány. Ha felismerjük, ha nem. A világteremtésnek az a módja, ahogy az ember két követ egymásra helyez, egy üres felületre valamit odarajzol, egy gördülő kavicsot vagy maréknyi agyagot szoborrá mintáz. Egy ruhadarabot megsző, majd csillag- és virágdíszekkel felékesít. Két fadarabot összeüt, egy húrt megpendít és énekelni kezd. Ételt készít, ismerkedik, útra kel és valahová megérkezik. Gyümölcsöt szed, ölelkezik, eltűnődik a pocsolyát benépesítő parányok és a mennybolton világító égitestek látványán. Túrja a földet, felkészül a halálra, miközben elődeiben-utódaiban a maga arcát felismeri.
http://www.lib.jgytf.u-szeged.hu/folyoiratok/tiszataj/95-04/szepesi.pdf
http://www.ndl.go.jp/koyomi/e/unriddling/img/a_pic_q03_lar.jpg
http://www.ihp.sinica.edu.tw/~linfs/saman/vido/korea/w/Qd0024~4a.JPG
http://www.kartogra.fi/.../08_Kaikki_lapset_saman_auringon_alla_Pauli_Saha.jpg
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://denapo.blog.hu/api/trackback/id/tr19147155
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.